Nyomtatás

Szép új vidék. A közösségi tervezés esélyeiről

- .

Gyöngyössy Kálmán kollégánk írása a Népszabadságban

Az ügy nem mai keletű: tavaly decemberben írtunk egy levelet a mértékadó napi- és hetilapoknak, leközölnék-e Gyöngyössy Kálmán publicisztikáját lapjukban. Többszöri megkereséseinket követően a Népszabadság tett ígéretet arra, hogy megjelenteti az írást, de az aktuálpolitika valódi és áleseményei mindig elterelték a szerkesztők figyelmét e remek anyagról. Végül most, az újság április 27-i számában sikerült helyet találnia.
A rendszerváltozás idején, a tervgazdálkodás – elkerülhetetlen – kimúlása miatt a központi tervezés meggyengült és a politika nem merte tovább felvállalni a helyi fejlesztések nyílt irányítását, így a területfejlesztés jegyében felvértezték a megyéket. Mire az egyes megyei ügynökségek megerősödtek és felnőttek volna a feladathoz, az EU szabványaira hivatkozva megformálták a regionális szintet – a semmiből. Önállóságról és saját döntésekről mindkét esetben csak korlátozottan beszélhetünk, hisz a tervek egyrészt az elkerülhetetlen kormányzati fejlesztések megyei és regionális leképeződései voltak, másrészt sosem jutott elegendő idő a valós igények „mélységi” felderítésére. Ezek után nem meglepő, hogy nem sokan bíznak a tervezés lehetőségében és hatékonyságában.

Szerintem ma a kistérség – illetve több kistérség együttese – az a szint, amelyen valós esély mutatkozhat az érdemi munkára, a közösségi alapú tervezésre. Szinte minden kistérségben megalakult a többcélú társulás, melynek kötelező feladata a területfejlesztés is. A társulás – javarészt annak elnöksége – egyben kistérségi fejlesztési tanácsként is funkcionál, ami feltételezné a vállalkozói és civil kör részvételét a döntésekben. Ez azonban esetleges az önkormányzati dominancia, az erősebb polgármesterek és települések hegemóniája miatt. Általános probléma, hogy az egyébként sem túl jelentős források nem a gazdaságfejlesztést szolgálják, hanem a hiányokkal küszködő önkormányzati gazdálkodást egészítik ki, s ez a szempont uralkodik a helyi tervek, programok elkészítése során is.

Az aktív, beavatkozó, központi irányítású tervezés a helyi szintet „csak” a társadalmi egyeztetés mélységéig vonja be. A központ ebben az esetben meg kell legyen győződve afelől, hogy ért ahhoz, amit befolyásolni akar, vállalva döntéseit és azok következményeit. Máskülönben csak hályogkovács lehet, vagy próféta – egyikre sem érdemes közpénzt bízni. A passzív központ pedig decentralizációt és szubszidiaritást rikkantva oda is dobhatja a gyeplőt a lovak közé, a helyiekre hagyva minden döntést és minden felelősséget. Valószínűleg ebben az esetben is a középutat érdemes választani, de egy biztos: profi szakemberek kellenek, akik nem a közönségnek „játszanak”, hanem érte és vele.

A médiapolitizálás korában ugyanis – a nehezen megfogható, objektív közjó helyett – sokszor az nyer, ami a nagyérdemű szemében „népszerű”. A kormány megindított bizonyos nagy horderejű, komplex, rendszerszintű változásokat, föladva az olcsó – hosszabb távon beláthatatlanul drága – népszerűség lehetőségét, de ezek még az eredeti elképzelések szerint sem érték volna el a gazdaság, főképp a helyi gazdaság fejlődését befolyásoló tervezési és program-megvalósítási gyakorlatot. Pedig a kis- és középvállalkozások hatékony támogatásának nincs alternatívája, ha a cél az elmaradott területek és leszakadó társadalmi csoportok felzárkóztatása. A kurrens támogatáspolitika érthető és – a „biztonsági játék” szemszögéből – védhető elve, hogy „pénzt vissza nem adunk!”. Ez egyrészt előrevetíti a szükséges forrásokkal és fejlesztési elképzelésekkel – esetleg kapcsolatokkal – rendelkező szerencsés kisebbség sikereit, másrészt visszaigazolja és legitimálja a központi tervezés módszertanát. Csak éppen nem feltétlenül a tényleges szükségletek és adottságok figyelembe vételével születnek meg a pályázati kiírások! Bár az íróasztal-ötletek, a „top-down” megközelítés hegemóniáját felváltotta az előzetes igényfelmérés, a projektgyűjtéssel, ez még mindig kvázi-top-down metódus, mert nem számol a mikroszint igényeivel, az ott felmerülő, a végrehajtást néha ellehetetlenítő akadályokkal.

Kérdés, hogy egyáltalán lehet felzárkóztatásról beszélni ott, ahol a magánszféra főbb szereplői nem akarnak megjelenni vagy nem képesek beruházni? Voluntarizmus-e vagy szociáldemokrata alapállás, ha a kormányzat egyes döntései nem az erőseket tovább erősítő, a különbségeket növelő, divatos ám megkopott szóval neoliberális trendet követik, hanem egy-egy területre és ágazatra tudatosan „odahatnak” a társadalmi-gazdasági folyamatok élénkítése, az elmaradottság csökkentése érdekében? Ha a magánszektor valahol tehetetlen és/vagy érdektelen, milyen mélységig avatkozhat be a kormány anélkül, hogy megsértené a piaci verseny elveit vagy más – esetleg uniós – szabályokat? Egyáltalán, kell-e ilyenkor piaci elvekről beszélni? Szükséges-e a versenyelvű pályáztatás, ha egy térség élhetőségéről van szó? Mi a teendő, ha egy térségben kevés a vállalkozás és a projektalkotásra alkalmas, kellő gyakorlattal bíró személy, az önkormányzatok szegények, már polgármestert is nehéz találni, nincs jövőkép, és elköltözik, aki teheti? Ezekre a kérdésekre a mai támogatási és forrásallokációs rendszer nem ad választ.

Az elmúlt évek bebizonyították, hogy minden szinten érvényesül a lobbik hatalma. Kiegyenlítésről, „helyzetbe hozásról” csak akkor lehet beszélni, ha a kiírók „garantálják”, hogy az erre szánt forrásokat kimondottan lehetetlen máshol, másra felhasználni. Ilyen, a helyi társadalom összefogására és együttműködésére építő programot véleményem szerint csak szigorúan ellenőrzött és határozott központi menedzsment mellett lehet ma Magyarországon levezényelni (ellenőrzött bottom-up). Az új megközelítés és a várható „közegellenállás” miatt pedig speciális eszközök és módszerek szükségesek a kiegyenlítés politikájának megvalósításához, egyes térségek és csoportok felzárkóztatásához. Például nem célszerű jelentős hozamkövetelményeket támasztani a mikrovállalkozókkal szemben a pályázati kiírásoknál, ellenben támogatott kamatozású és garanciájú hitelekre, valamint kockázati tőkére és tanácsadásra szükség van.

Szakmai körökben nem vitás, hogy a kormány különböző egységei által irányított kistérségi hálózatok munkáját össze kell hangolni. Ebben az esetben meglenne az elinduláshoz szükséges „humán kapacitás” ott is, ahol a helyi intézmények és egyéb szereplők még nem elég aktívak. Optimális esetben a helyi fejlesztési irodák, ahol a szakértői kapacitások koncentrálódnak, a helyi társadalom egyre szélesebb rétegeit aktivizálhatják. Célszerű lenne, ha a fejlesztések menedzselése kapcsán a helyi gazdaság, a civil szervezetek és az önkormányzatok (akár hosszú távú konzorciumi) megállapodást kötnének az összes potens szereplő képviseletében és érdekében. Ebben a keretben széleskörű társadalmi közreműködéssel testre szabott programokat lehetne kialakítani és megvalósítani. Ehhez persze a párhuzamosságokat is fel kell számolni: nonszensz, hogy egy adott helyen egyszerre több „komplex” program készüljön, különböző tollakból, más és más prioritásokat, különféle fejlesztési irányokat meghatározva.

Az FVM az uniós vidékfejlesztési forrásokat részben a fentiek szerint igyekszik kezelni. Az egy vagy több kistérség településeinek önkormányzatait, civil és gazdasági szervezeteit reprezentáló helyi vidékfejlesztési közösségek 2008-ban megalkotják az általuk lefedett terület 2013-ig érvényes komplex térségfejlesztési stratégiáját, s ennek benyújtásával pályázhatnak forrásokra. Ez az újfajta megközelítés ellenérdekekbe ütközhet, de látni – és mindenekelőtt hinni – kell, hogy ez a vidékfejlesztési modell minden eddiginél alkalmasabb, főleg az elmaradott térségek gazdasági-társadalmi fejlődésének előmozdítására, hiszen a helyi igény, adottság, tudás és akarat lehet a meghatározó a külső szakértők diktátumai helyett. Ez elősegítheti a meggyengült „közbizalom” helyreállását, a helyi közösségi öntudat erősödését.

A kistérségi szintet sokan és sokszor bírálták, mondván: mesterséges, gátolja a természetes egységek kialakulását és megerősödését. Ám most valóban kialakulhatnak azok az alulról szerveződő, nagyobb népességű területre kiterjedő, valóban többszektorú szövetségek, amelyeket kevésbé lehet majd az eddigiekhez hasonlóan központi elképzelések szerint „terelgetni”.